Utoljára

"Minden évben elkövetkezik az az áldott pillanat, mikor tudjuk, hogy most nyírjuk utoljára a gyepet." - írja Updike Az eastwicki boszorkányok című zseniális regényében, amelyből persze sikerült Hollywoodnak egy borzalmas filmes változatot készítenie, amelyben még véletlenül sem található a fenti finomságokból semmi.

Most azonban nem erről fogok írni, hanem ennek analógiáján arról, hogy sajnos minden évben tudom, eljön a pillanat, amikor utoljára írok blogot a kertben. Lehet, pont ez a pillanat az. Méltó módon kell hát búcsúznom életem origójától, az indulás és a megérkezés kapujától.

Minden reggel, mielőtt útra kelek, kijövök ide a tóhoz, ha a hajnal fénye már nem elegendő, felgyújtom a lámpákat és megköszönöm csak úgy a mindenségnek, hogy innen indulhatok el újra, és újra annak reményében, hogy ide is érkezem meg. Egyfajta vallás ez, a halkan csobogó apró vízesések, a tóban úszkáló tarka halak, a vízinövények és a tavat körülölelő bokrok rituáléja.

Olyan ez, mint a könyvek örök érvényű mondatai, ezeket keresem, miközben olvasok, a történet csak keret, váz, amire a sok átlagos mondat közé odafűzi a szerző azt a pár zseniálisat, amiért érdemes olvasni és amiért érdemes írni is.

Amikor ennek a tónak a tükrébe nézek, néha látom felvillanni ezeket a mondatokat, könyvek lapjai csillognak a vízen, mintha egyesülni akarna az élő organizmus és a szellemi erő, mintha jobb lenne a világ azokban a pillanatokban.

Mi a jó fenéért van az emberben ennyiféle plusz, ennyiféle érzék, alkotókészség, ha tulajdonképpen nincs is szüksége rá.

Nem mintha a világ úgy általában lehetne jobb vagy rosszabb, a világ olyan, amilyen, csak én változok azokban a pillanatokban olyanná, aki jobbnak érzi ezt az amúgy mindig ugyanolyan világot. Önbecsapás ez, de milyen jó önbecsapás, elvonatkoztatni a valóság cseppet sem szívderítő tényeitől, az igazságtól, miszerint nincs igazság, csupán a létért folytatott harc van, harc egy olyan létért, amiért nagyjából nem érdemes harcolni. Ilyenkor kell elgondolkodni azon, hogy mi a jó fenéért van az emberben ennyiféle plusz, ennyiféle érzék, alkotókészség, ha tulajdonképpen nincs is szüksége rá. Ebből a paradoxonból táplálkoznak a művészetek, a sport és ebből kel életre a globális szórakoztatóipar. Az ember túl okos bizonyos szempontból és emiatt túl kevés energiát, időt fordít a többség a túlélésre, sőt a túlélésen túli, a fentiekből fakadó igények kielégítésének kényszere sem elegendő ahhoz, hogy a többség napjait kitöltse.

Nem a gondolkodó, hanem az unatkozó ember alakítja a világot, miatta készülnek az újabb és újabb kütyük, tv-k, zenedobozok, filmek, vetélkedők stb. Ezek a szórakozást segítő dolgok mérhetetlenül jelentős részt vesznek ki a föld ásvány- és energiakészleteiből, nem néztem utána pontosan, de lehet többet, mint az élelmiszer-termelés. Szórakozunk, tehát vagyunk, ez a képlet, és bizony ősi képlet ez. Mondhatnánk unalmunkban tesszük tönkre a Földet, egészen addig, amíg végül az ilyen kis kertek, mint az enyém is luxussá válnak, olyan hellyé- mely - ha pillanatokra is, de - elhiteti velünk, hogy van még remény, pedig, ha jól meggondoljuk, reményünk arra, hogy filozófiailag tömegesen emberhez méltó életet éljünk, soha nem volt tízezer éve se, és most sincs.

Persze, nem mondom, hogy ez baj, a világ olyan, amilyen. A mi világunk pedig ilyen, a kőkorszaki ösztönök vezérelte ember bekapcsolja a tabletjét, és mondjuk elolvassa ezt, aztán vagy lájkolja, vagy lehülyézi magában a szerzőt, esetleg kommentben is elmondja a véleményét, hogy egyetért vagy nem ért egyet, aztán legurít egy sört vagy elkortyol egy teát, és utánanéz, van-e valami jó műsor a tv-ben. Minden amit tesz a génjeiben kódoltan, pusztítja a jövőt, miközben néha fohászkodik a reményhez, ami - mint tudjuk - soha nem volt.

Jó volt itt, a tó partján utoljára ebben az évben blogot írni arról, hogy nincs mit írni, illetve van, ha úgy akarjuk, de értelme nem több, mint nem írni. Ennyi most innen, ebben az évben utoljára.