Hová forduljon az ember?

(A kérdés újragondolva)

„Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?”

József Attila: Hová forduljon az ember?

Januárban már megjelent egy írásom ezzel a címmel és lám, egy szűk év után ismét itt vagyok. Itt vagyok, és újra ezt kérdezem, mert a kérdés jogos és állandó. Az átlagembernek nincs hova fordulni és néha a nem átlagnak sincs. Mert aki segíthetne, az nem akar, aki meg akarna, az általában nem tud.

Vigasztalást, azt éppen kaphat a szerencsétlen, baráttól, családtól, vallástól, ezoterikus gurutól. Attól azonban még marad a probléma, a magas törlesztőrészlet, a lefoglalt autó vagy bármi más, ami napi létét veszélyezteti.

Hová fordulhat hát az ember, ha úgy érzi, a segíts magadon, az Isten is megsegít elve sem működik, és nem látszik más, csak egy sötét alagút, melynek a végén nem a fény vár, hanem egy hatalmas megmászhatatlan sziklafal.

Ha most leülünk és elkezdjük az emberiség bölcseinek tanácsait számba venni, az időnk szépen eltelik, de nem biztos, hogy lesz egy tanács is a könyvek mélyén, akár egyetlen egy is, ami adott helyzetben jó nekünk. Mert mit tudhat mai kínjainkról Buddha, mit tudhat Jézus, Mohamed, Lao-Ce, Lin-Csi és a többi bölcs? Semmit és persze mindent, mert a világ, benne az ember sokat változott, ám alapjában mégis minden ugyanolyan.

Ha a hajnal úgy ront rá napról napra, mint dühödt zsarnok, ki nyugalmát széttépni kész, annak nincs hova fordulni és nem is kell, a világ sem változik s a nézőpontja sem, ebben kell megnyugodni.

Ha az ember nem elégedetlen, bár nem elégedett, ha a hajnal úgy ront rá napról napra, mint dühödt zsarnok, ki nyugalmát széttépni kész, annak nincs hova fordulni és nem is kell, a világ sem változik s a nézőpontja sem, ebben kell megnyugodni. Aztán elkezdeni kibontani a szépet a semmiből, a csúfból, a lehetetlenből. Mert a szép mindenütt ott lakik, csak nyitott szemmel kell járni, befogadó módon élni, és figyelni, figyelni minden pillanatban nagyon.

Miként a fent idézett költő is tette, nehéz sorsából, gyönyörű sorokat préselt ki az idő. Figyeljünk rá is és a többiekre, akik a tévelygőknek áldozták életük, akik megtették helyettünk, hogy szépnek látták, vagy inkább így pontosabb: szépen látták a csúfat is, és törődtek vele, hogy ez a látásmód megmaradjon.

Mi legalább annyiban szerencsések vagyunk, hogy örököltünk egy csodás nyelvet, egy páratlan eszközkészletet, melynek segítségével másként láthatjuk a világot, melyen olyan zsenik szólnak hozzánk, akiket csak mi érthetünk igazán, mert nincs, aki más nyelvre teljes értékűen lefordítsa őket.

Hová forduljon hát az ember? A legjobb, ha a könyvespolc felé fordul, s kedve, baja szerint választ valamit. A gondokat persze az sem oldja meg, és vigaszt sem mindig ad, de a sorok közül biztosan kivirít a bizonyosság, ha másért nem, ezért biztosan érdemes volt ide megszületnünk.