Ha volna kedvem

Csak ülnék itten, s láblóbálnék, de nincs szerencsém, mostanság még a földig leér, mert szék van még csak én alattam, s nem ködbe vesző szakadék. Persze attól, hogy nincsen kedvem, írhatnék bármit, bármiről. Lehetne jó is az az írás, de nem esne jól, mert nincs miért és nincs miről és nincs minek írni. Így csupán várom álmosan, hogy valaki jön és én helyettem megírja azt, ami van. Vagy valami mást, az is mindegy lenne.

Ha volna kedvem, lehetnék szép is, és okos, kedves, de mondd, mit ér. A halak a tóban úgyis tudják, jó és rossz kedvem megvehető, s azt is, mennyiért.

Ha volna kedvem, megoldhatnék ezt, azt, tehetnék úgy, mint aki ért, bármihez vagy bármi máshoz. Búcsút inthetnék a felmelegedésnek, a betegségeknek, búnak, bűnnek, ha egy kicsi kedvem volna, az ilyen kedv bizony sokat ér.

Ha kedvem volna, megtehetném azt is egy vicces hajnalon, hogy a napot a holddal felcserélem, s megérném magam a pénzemért.

Búcsút inthetnék a felmelegedésnek, a betegségeknek, búnak, bűnnek, ha egy kicsi kedvem volna, az ilyen kedv bizony sokat ér.

Ha volna kedvem, egy unalmas estén jó blogot írnék, de sehol nincs e kedv, s ha lesz, majd  ellenállok, nem írok semmit, mert jelenleg nincs még minek.

Láthatjátok, bárki lehetnék, bármit megtehetnék, ha kedvem volna, csak azt kedvet, nincs honnan vennem, így maradok a csendes semminél.

1984

Egy ember valahol egy orosz repülőtéren várja, hogy megtörténjen a csoda. Ám a csoda néha sokáig, olykor örökké várat magára. Nagyon jól tudja ezt egy másik Londonban, egy dél-amerikai ország nagykövetségén rostokoló ember, aki hasonló cipőben jár.

Mindketten lerántottak egy leplet onnan, ahonnan nem kellett volna, s bár nem derült ki sokkal több, mint amit sejtettünk, miszerint a király meztelen, ám arra nem gondoltunk, hogy tetőtől talpig gyantáztat a szentem, és rejtjeleket tetováltat a micsodájára.

Nos, így állunk most, és csak sajnáljuk ezt a két embert, akik számára megállt az idő. Bár vannak, de még sincsenek, sorsuk nem példa, nem hősi jelkép, csupán figyelmeztetés.

A király meztelen, ám arra nem gondoltunk, hogy tetőtől talpig gyantáztat a szentem, és rejtjeleket tetováltat a micsodájára.

Mit tanulhatunk tőlük? Nem sokat, csupán annyit: vannak, akik bármit tudhatnak rólunk. Ez sokakat zavarhat, ám ha az ember nem politikus, vagy éppen milliárdos, akkor igazából nem sokat kezdhetnek vele. Tudják, hogy van bankszámlája, és hogy fizetésnapon rohan, hogy levegye róla az összes pénzt, nehogy levonjanak valamit, amire nem  számított. És akkor mi van.

Az ember kíváncsi lény. Vannak elméletek, melyek szerint a nyelvek kialakulását nem a vadászat, vagy más gazdasági tevékenység, hanem a pletyka generálta. A kíváncsiság mellyel szinte minden emberi közösség a saját tagjaira tekint, most globálisan is megtestesül.

Szóból lettünk, s szóvá leszünk. Vagyis vala az ige, mi testté lőn, s a test igéket mond. A kör bezárult. Nem történt más, mint valódi természetünk immár megtalálva új, modern eszközeit teszi, amit tennie kell, begyűjti az információkat, s ha majd kell, él velük, s gyanítom, akkor is él majd velük egy idő után, ha nem kell.

Mert valljuk be, a nagytestvér mi magunk vagyunk, valóságos és kitalált személyek életét figyeljük a képernyőket bámulva, mintha nem lenne mindegy, mi történik velük, elválik e x műsorvezetőnő y énekestől, vagy hogy éppen ki ölte meg a milliomos villa kertészét.

Igazából engem nem érdekel, ki mit tud vagy vél tudni rólam. Ezeket a sorokat is a google-ban írom, és bizonyosan, miközben pötyögöm, valahol egy igen okos szoftver megpróbálja kitalálni, miért teszem, aztán meg azt, mit lehet eladni nekem. A szoftver bizonyára szomorú kicsit, mert a gépemen linux operációs rendszer fut.

Most erősen gondolkodom azon, hogy leírjam-e a bomba, és a tőzsde szavakat, mert lehet, megerősítik a londoni tőzsde védelmét.

Azért szomorú, mert ebből tudja, bizonyos dolgokra nem vagyok vevő. Ám mivel annyira talán még nem fejlett, ide írom neki, hogy én képes vagyok bemenni bármilyen nagy hipermarketbe egy liter tejért, és arra is képes vagyok, hogy csak azzal az egy literrel jöjjek ki belőle. Még akkor is, ha tele van az üzlet fél áron kínált márkás árukkal.

Most erősen gondolkodom azon, hogy leírjam-e a bomba, és a tőzsde szavakat, mert lehet, megerősítik a londoni tőzsde védelmét. Főleg, ha megtudják, hogy nagy mennyiségben vásároltam salétromot, szénport és ként.

Na, de nem viccelődöm, inkább megyek, eszem egy barackot. Nyugi, kajszit és nem obamát.

Ami elromolhat, az el is romlik

Bizony előfordul, nem is olyan ritkán, hogy hiába tervezünk meg valamit gondosan, végül egy váratlan dolog közbejön. Ilyenkor gyakran nem értjük, mi történt és magunkat, vagy valaki mást hibáztatunk, pedig igazából nincs rá okunk. A világ pont attól érdekes, hogy soha nem tudhatjuk száz százalékra, mi fog történni. Vannak bombabiztos valószínűségek, de ott is lehet valami másként.

Amennyiben ez nem így lenne, akkor a világ csupán matematikai képletekkel leírható folyamat volna, s benne minden, ha nem is egyszerűen, de kiszámítható módon létezne. Ám az, hogy a mikrovilágban immár bizonyítottan nem minden történés jósolható meg pontosan, az, hogy egy részecske helyének csak valószínűsége van, mely közelíthető ugyan, de pontosan nem értelmezhető, az én olvasatomban akár Isten létezésének is bizonyítéka lehet. Igen, ebben Einstein tévedett, nincsenek rejtett paraméterek, és Isten bizony kockázik.

Miként azt Mallarmé zseniális költeményében mondja, egy kockadobás soha nem törli el a véletlent. Bizony, Isten kockázik és bár mindenható, sokszor csak próbálkozik, a végtelen neki sem adja meg magát egykönnyen.

Kockázunk folyamatosan, fejünk egy nagy játékterem, s a véletlen mint örök esély ott lebeg a közeli és a távoli jövőben, nem menekülhetünk.

Mallarmé költő volt s már a tizenkilencedik században megsejtett valamit abból, amit a huszadik századi fizika oly szenvedélyesen kutatott. Ő ösztönösen tudta, amit a tudósok kísérletekkel és számításokkal próbáltak cáfolni, vagy bizonyítani: Minden gondolat kockadobás.

Igazából ezt akkor érthetjük meg, ha megpróbáljuk kitalálni, mit fogunk gondolni a következő pillanatban. Nem tudjuk, a gondolatok valahonnan előbukkannak, és aztán átadják helyüket a következőnek.

Kockázunk folyamatosan, fejünk egy nagy játékterem, s a véletlen mint örök esély ott lebeg a közeli és a távoli jövőben, nem menekülhetünk. Nem véletlen, hogy a meditációs technikák éppen, mint Einstein gondolta, a véletlent próbálják kiszűrni. Lényegük, hogy egy síkúvá, egy hegyűvé tegyék a gondolatokat, így véve elejét a kockázásnak.

Ám a valódi kérdésre, hogy honnan jönnek és hova mennek azok a bizonyos gondolatok, nincs válaszuk, a világ működése nem írható le, csak közelíthető, az elméletek és a kísérletek elvesznek két kvantumugrás között. Minden pillanat egy új kezdet, s egy új vég is egyben, életünk egy kockadobás, kezdet és vég minden pillanatban.

Számtalan szabály

Most kicsit unalmas témát választottam, a szabályok hasznáról fogok írni, lehetőleg szabályosan. Ezzel próbálom megfricskázni a szabályt, miszerint és mindig érdekesen írok.

Íme, máris a téma mélyén vagyunk: szabály és szabályszegés, lehet-e szabályok nélkül élni, és hasznos lehet-e néha megkerülni a szabályokat? Napi dilemma ez, amivel mindenki naponta többször szembesül, még ha nem is tudatosodik benne. Mindannyian tudatos szabálykövetők, és tudatos vagy tudattalan szabályszegők vagyunk.

Magyarul emberi módon kezeljük, az emberi gondolkodással létrehozott problémát. Ide másolom most kapaszkodónak, mit mond erről egyik választott mesterem, Weöres Sándor A teljesség felé című mesterművében:

„Légy szigorú önmagadhoz, de ne gyötörd természetedet. Bontsd le szeszélyeid, sóvárgásaid, nem azért, hogy nélkülük nyomorogj, hanem, hogy folyhass, mint a víz, és biztos lehess, mint az ég. A szabály nem arra való, hogy beléje börtönözd magad; legyen lakószobád, szabadon ki-be járhass, dolgod szerint.

A szabály semmit sem ér, ha elhatározás-szerűen viseled, ha konokul csörömpöl rajtad; a szabály akkor jó, ha érzéseidbe ivódik és finoman, hajlékonyan támogat.”

Itt akár be is fejezhetném, hiszem, W.S. mesternél szebben, és tömörebben én sem tudhatom összefoglalni tárgyalt témánk lényegét. Ám, ha így tennék, felesleges volt belekezdenem, persze lehet, ha folytatom is az lesz a vége.

Amióta az emberek elkezdtek társadalmakat kisebb, nagyobb együtt élő csoportokat alkotni, szükségszerűen szabályokat is létrehoztak. Ezek a szabályok a természeti népeknél, a kultúrába és a mindennapokba ivódottan szabályozzák a közösségen belüli, és a külvilághoz való viszonyukat.

Fontos a szabályozott lét, ám néha a szabályt betartatók kukacoskodását nézve arra gondolok, ha rajtuk múlna, még mindig azon menne a vita, hogyan rögzíthető legbiztonságosabban a kőbalta a nyélre.

A modern társadalmak nagy problémája, hogy rendkívül bonyolult dolgok szövevényéből állnak össze, s emiatt egyfajta önvédelmi igényként jelenik meg a mindent szabályozás gondolata. Ma Magyarországon, ha valaki mondjuk egy gyárépítési projektbe kezd, legalább 30 hatóság illetékességét kell figyelembe vennie, se ezzel szabályok százainak megfelelnie. 

Persze nem azt mondom, hogy a szabályok rosszak, inkább azt, hogy számosságuk és bonyolultságuk ellenére sem képesek lefedni a valóságot, mindig lesznek hézagok, ellentmondások, s ezzel mindig lesznek kiskapuk.

A műszaki dolgok szabályok nélkül, melyeket ott szabványoknak hívnak, nem is működhetnének. Fontos, hogy a kínai M8-as csavarra a mexikói M8-as anya gond nélkül ráhajtható legyen.
Ugyanilyen fontosak a közlekedési szabályok is, ám azt is mindenki tudja, hogy nem ugyanaz egy üres utcában index nélkül befordulni a hídra, vagy a négysávoson csúcsforgalomban sávot váltani irányjelzés nélkül. Ha mereven a szabályokat nézzük, nincs különbség, ha a szabályok szellemét, vagyis a közlekedés biztonságát tekintjük, akkor viszont ég és föld.

Vagy nézzük a közegészségügyi szabályokat, mivel a háromfázisú mosogatás egy sátorba kitelepült borkóstolónál nem oldható meg, ezért sokáig, sok helyen, műanyag pohárból kínálták a minőségi borokat, ami a borászat írott és íratlan szabályait szegi meg, míg végül valakinek beugrott a nagy ötlet, ha a borfesztiválozóknak bérbe adja a poharat, onnantól, míg azt vissza nem adják, a tisztaságért a bérbevevő felel. Így lesz a szabályból lakószoba, méghozzá olyan, melyben egyszerre vagy kint is bent is.

Mert fontos a szabályozott lét, ám néha a szabályt betartatók kukacoskodását nézve arra gondolok, ha rajtuk múlna, még mindig azon menne a vita, hogyan rögzíthető legbiztonságosabban a kőbalta a nyélre, s mire eldöntenék, kiderülne, hogy maga a kőbalta sem biztonságos, vagyis a hivatalok merevsége megakadályozná a fejlődést, mely létrejöttükhöz vezetett.

Persze már Orwell is megjósolta, hogy a szabályok csak úgy értelmezhetők, ha nem vonatkoznak egyformán mindig mindenkire. Alapszabály tehát, légy az egyenlők közt egyenlőbb, s a szabálykönyvek kottává lesznek, melyekből az élet neked dalol.