Nekem sok féle mániám van ebből az egyik, hogy némely
könyvet néha újra olvasok.
Nagy kedvencem Hamvas Béla megpróbálta meghatározni azt a
száz könyvet, amelyet egy világ katasztrófa idején mindenképpen meg kellene
menteni valahogyan. Listája egy szubjektív lista lett, részben tán vitatható,
Hamvas halála óta bizonyosan keletkezett olyan, ami beférkőzik a száz közé,
igazából nem is ez a lényeg. A lényeg az,
hogy legyen száz vagy akár csak húsz könyvünk, amelytől nem válnánk meg önként
semmilyen körülmények között.
Itt kapcsolódik fent említett mániám
miszerint azt a néhány könyvet nem csak fizikailag kell birtokolni, de
szellemileg is, ez részemről azt jelenti, hogy időnként újra kell olvasni őket.
Aki erre azt mondja, hogy így a könyv unalmas lesz, mit sem tud a könyvekről.
Az újra olvasásra ítélt könyv nem lesz unalmas, éppenséggel néhány év után
újból elolvasva még érdekesebb lesz, új rétegek tárulnak fel, új szépségek
csillannak meg benne.
Most éppen újraolvasási ciklusban vagyok, s egyik kedvencemet az itthon talán kevésbé ismert
Pirsig művet A zen meg a motorkerékpár ápolás művészete című regényét, esszéregényét olvasom.
Már a cím is figyelemfelkeltő, a története csupán
annyi, hogy a főszereplő a fiával motorozik Amerikában. Ám ez az út igazából
egy belső utazás is, vagy inkább csak egy belső utazás. Engem bármily meglepő
Lorand Gaspar Minden földek földjére emlékeztet
melyben a költő a sivatagon vág keresztül költeményeivel.
Nagy szerencsémre a könyv nem írható le még csak nagy vonalakban sem, a téma, amit körül jár az érzés, amit kelt túlságosan
szerteágazó, s az elágazások jelzőtábla nélkül visznek új utakra. Egy
klasszikus kereszteződés három választást kínál, de térkép, és emlékezet nélkül
az igazi irányt sosem tudjuk.
A zenben mindig létezik egy harmadik válasz, miként a
természetben is, ahogyan azt Héjjas István Buddha és a nagy részecske gyorsítóban megírta. A zenben megjelenő mu
vagyis a lehetőségeken túli válasz nagyon is természetes válasz, s néha az
egyetlen lehetséges válasz. Amikor a logika csődöt mond, akkor kezdődik a zen.
A sors furcsa fintora, hogy a szerző egy tragédia a könyvben
vele utazó fia halálának hatására a motorkerékpárt vitorlásra cserélte, s immár
a tengerek vándoraként kutatja a válaszon túli választ.
A jó könyv egyik ismérve, hogy jól van befejezve, íme hát az
utolsó pár sor, és várok mindenkit a kíváncsi a harmadik válaszra.
„A megpróbáltatásoknak végük persze soha nincsen.
Boldogtalanság és szerencsétlenség szakadhat az emberek nyakába, amíg csak
élnek. Nekünk mégis az az érzésünk, s ez most lep meg, nem is simogatóan, hanem
a lelkünkig hatol: Ezzel elbántunk. Mostantól jobban boldogulunk. Az ilyesmit
tudni előre.”