2016. március 26., szombat

Homokóra (Avagy a blog-író magányossága)

A címben idézett slágerrel annyiban vagyok egy platformon, hogy ülök a szobámban egyedül, ám sem bús nem vagyok, s a múltra sem gondolok, illetve ez nem egészen igaz, hiszen eszembe jut a kinti bambusz fotelom és a kerti tó, de igazából a benti relax fotelommal is beérem és a kerti tóból importált halak az akváriumból ugyanolyan szenvtelenül néznek rám, ahogy a tóból szoktak. Alaptermészetemtől amúgy is idegen a bevezető dalt átlengő búsongó nosztalgia.


Ha szabálykövető ember lennék, akkor most vagy a múlt évet értékelném, vagy az idei kilátásokat elemezném, de nem látom értelmét. A múlt úgyis folyamatosan változik bennünk, akár csak a jövő. Az útelágazások csupán variációi annak, miként jutunk el ugyanoda. A jövő - miként a múlt is - megváltoztathatatlan, bár örökké változó. Igazából egy dolog nem változik soha: a jelen. Jövőt választhatunk magunknak és átértelmezhetjük a múltat, ám a jelen önmagában való és természetéből adódóan nem változtatható addig, míg múlttá nem lesz.
olvasás
Tehát a jelenről írok, ami minden leütéssel szépen múlttá lesz, hogy az olvasók tekintete nyomán újra jelenné, majd múlttá váljon. A halak természetük szerint némán néznek rám, ők már az elejétől nem értik ezt az egészet. A tegnapi pattogatott kukorica morzsáiból lebeg még néhány felettük, vasárnapi idill nekem, és örökkévaló nekik. Persze tudom, mindez illúzió és csak annyiban különbözünk, hogy az én akváriumom valamivel nagyobb, ám nem annyival, hogy bármiben is különbnek érezhetném magam náluk.

Az én akváriumom falai épp oly áttetszőek, mint az övék és épp oly átléphetetlenek is. Sőt átléphetetlenebbek, mert ők legalább néha, ha félrehúzom a tetőt, kiugorhatnak a semmibe, hogy aztán az idegen közegben tehetetlenül vergődjenek a parkettán. Nekem azonban nincs hova ugornom, s ha volna is, nem hiszem, hogy lenne, aki felmarkolna és visszacsúsztatna a megszokott környezetbe.
Az útelágazások csupán variációi annak, miként jutunk el ugyanoda.
Egyetlen illúzióm marad csak arra, hogy kirándulásokat tegyek a falakon túlra, ezért püfölöm hát a billentyűket, ezért veszem kezembe a könyveket, hogy mint az ismeretlenbe ugró hal, biztonságos kirándulásokat tegyek a falakon túlra.  Persze mondhatják, ez nem a valóság, csak halvány tükörképe annak. Ez azonban nem így van, ha ellátogatnék Brazíliába, és az óriás folyamok mentén burjánzó esőerdőbe, attól még Updike Brazíliája vagy Sepúlvéda veszélyekkel teli őserdeje ugyanolyan eleven maradna. Bradbury szinte bizonyosan nem járt a Marson, Mars béli krónikái azonban egy hihető világot rajzolnak elénk, talán varázslatosabbat, mint ami arra a pár kiválasztottra vár, akik - ha a tervek megvalósulnak - 2026-ban indulnak az ismeretlenbe.
Talán azért jelentkeztek erre a különleges és végletes feladatra (végletes és végzetes, mert a tervek szerint nem lesz visszatérés, onnan nem vezet vissza út) 200 000-en, mert azt gondolhatják, átléphetnek egy falat, de ez persze csak illúzió. Illúzió, mert ugyanannak az akváriumnak egy távoli, s mégis közeli sarkában várnak majd a végső utazásra, arra, amely talán valóban átsegít a falon. Lehet, átsegít, ahhoz azonban nem kell olyan messzire utazni, mint Satre novellájának hőse sem ment túl messzire, mégis majdnem átjutott a falon, aztán sírva, nevetve ünnepelte, hogy mégsem.
Nézem a halakat és azt gondolom, ők pedig engem néznek, ez lehetne akár egy interakció kezdete is, de nem az. A világ más számukra és más számomra. Egymástól egy méternyire létezünk két különböző, ám a dolgok kiszámíthatatlansága folytán mégis egy térben lévő világban.

Reménytelenül, s mégis reménnyel teli szívvel nézek a halak szemébe, s a körém gyűlő csillagok fényében meglátom arcomat a falon túl, szám szélén a megszokott, visszafogott fél mosoly. Becsukom a laptopot, s a fotelban mozdulatlanul csomagolni kezdek egy újabb utazásra.

2016. január 2., szombat

Tószt


bor
Gáspár Menyhért megtörülte bajuszát, felállt, s poharát, mely jóféle otelló borral volt telítve, a plafon felé emelte, s imígyen szólott:

- Mostan az igazságnak pillanata volna itt, ha nyelvem e kiváló nedűtől meg nem bicsaklana a hangzók hullámain. Mert mit is rejt a szó: igazság? Benne ott van az iga, mely alá fejünket mindannyinknak le kell hajtani, s húzni, vonni a tiszta szív ekéjét a hazugság szántóföldjein, hogy valahol egy barázdában majd megcsillanjon, mint elásott régi pénz, amit keresünk. Aztán bizony ott van a szóban a gazság is, hiszen ki ellenesünkre tör, ármánykodásait igazsággá leplezve teríti elébünk.
Láthatjátok hát, mily bölcsek voltak eleink, kik e két oly ellentétes fogalmat egy egyszerű i hangzóval különböztettek csak meg, hogy rajta, mint mérleg tűjén billegjen életünk.
Jó, jó türelem. Tudom, ti többet akartok annál, hogy szavainkat ízekre szedve oktassalak benneteket, de tudnotok kell, présházamban a szőlő leve könnyebben forr éltető nedűvé hordóimban, mint ahogy fejemben összeérik iszonytató világunk képlete. Mert valahányszor - ellenállván a bor további csábításának - kitekintek az ablakon, hogy vidékünk erdőkkel, gyümölcsösökkel keretezett messzeségét szemlélve napi gondjaim elcsendesítsem, rövidesen ki kell mennem, s míg veséim jó működésének forró bizonyítéka öntözi kertemet, az aranyszín sugárral megpróbálok szabályos gyorsan tűnő nyolcasokat rajzolni a levegőbe.
Rátok gondolok mindig, kik már évtizede várjátok a pillanatot, mikor kinyilatkoztatom, kimondom, kifejtem, előadom, levezetem nektek a megoldást, a képletet, az egyenletet, a mindent.
Nos ilyenkor visszatérvén szobámba a folyadékveszteség azonnali pótlásra vár. Ekkor aztán gyertyát gyújtok, s aláereszkedem pincém hűvösébe, hol a jó lösz talaj szépen formált ívei őrzik a nedűt, a savanykás, édes gyönyörűséget. Amikor aztán kancsómat a csap alá helyezem, a hűvös, vörös, zamatos csurranásban, csak a legelvetemültebbek láthatják az előbbi forró sárga csobogás előképét. Mert asszony a bor, mely kezdeti hűvösségével csihol szívünkben szikrát.
bor
Visszatérek hát szobámba s egyetlen megmaradt kristály poharamba töltvén munkám drága gyümölcsét, rátok gondolok mindig, kik már évtizede várjátok a pillanatot, mikor kinyilatkoztatom, kimondom, kifejtem, előadom, levezetem nektek a megoldást, a képletet, az egyenletet, a mindent.

Mondom, ilyenkor eszembe juttok mindig. Látom magam előtt itt a vacsorát, midőn egy nemrég még visító, mosdatlan lény ledarált, megpaprikázott tagjain ülünk tort. Állandóan látom magam előtt e jelenetet, s a bor illata valahol az agyamban a kolbász illatával keveredik, bizony olyankor megfogadom a töltött káposztára, melyet csak itt nálatok fogyasztok, hogy a következő alkalomra elhozom nektek, elétek teszem, amit annyira vártok. Majd lenyelem az első kortyot, s rá szépen sorban a többit is, míg a kancsó kiürül. Aztán nézek az ablakon, de tekintetem alig rebbenhet a szilvafákon túl, mert már érzem: feszül, kitörni vágy belőlem a bornak salakja. Bocsássatok meg, egy pillanatra ki kell mennem.
Gáspár Menyhért kinn a csillagos téli ég alatt azon tűnődött, miközben bőven folyt belőle a hóra a bor maradéka, hány disznótoron át kell még várakoztatnia egyre türelmetlenebb barátait? Elvégezvén dolgát, aztán a csillagokról a hóra tekintett, s ott a forró lé ütötte szakadékok kirajzolták előtte, mit oly régóta keresett. Sietve tért hát vissza, s midőn belépett, a lárma elcsendesült. Akkor Gáspár Menyhért újra töltötte poharát, ismételten a plafon felé emelte, s ennyit mondott:
- Az igazság pedig a borban vagyon.

2015. december 3., csütörtök

Utoljára


virág

"Minden évben elkövetkezik az az áldott pillanat, mikor tudjuk, hogy most nyírjuk utoljára a gyepet." - írja Updike Az eastwicki boszorkányok című zseniális regényében, amelyből persze sikerült Hollywoodnak egy borzalmas filmes változatot készítenie, amelyben még véletlenül sem található a fenti finomságokból semmi.
Most azonban nem erről fogok írni, hanem ennek analógiáján arról, hogy sajnos minden évben tudom, eljön a pillanat, amikor utoljára írok blogot a kertben. Lehet, pont ez a pillanat az. Méltó módon kell hát búcsúznom életem origójától, az indulás és a megérkezés kapujától.
Minden reggel, mielőtt útra kelek, kijövök ide a tóhoz, ha a hajnal fénye már nem elegendő, felgyújtom a lámpákat és megköszönöm csak úgy a mindenségnek, hogy innen indulhatok el újra, és újra annak reményében, hogy ide is érkezem meg. Egyfajta vallás ez, a halkan csobogó apró vízesések, a tóban úszkáló tarka halak, a vízinövények és a tavat körülölelő bokrok rituáléja.
Olyan ez, mint a könyvek örök érvényű mondatai, ezeket keresem, miközben olvasok, a történet csak keret, váz, amire a sok átlagos mondat közé odafűzi a szerző azt a pár zseniálisat, amiért érdemes olvasni és amiért érdemes írni is.
Amikor ennek a tónak a tükrébe nézek, néha látom felvillanni ezeket a mondatokat, könyvek lapjai csillognak a vízen, mintha egyesülni akarna az élő organizmus és a szellemi erő, mintha jobb lenne a világ azokban a pillanatokban.
Mi a jó fenéért van az emberben ennyiféle plusz, ennyiféle érzék, alkotókészség, ha tulajdonképpen nincs is szüksége rá.
hal
Nem mintha a világ úgy általában lehetne jobb vagy rosszabb, a világ olyan, amilyen, csak én változok azokban a pillanatokban olyanná, aki jobbnak érzi ezt az amúgy mindig ugyanolyan világot. Önbecsapás ez, de milyen jó önbecsapás, elvonatkoztatni a valóság cseppet sem szívderítő tényeitől, az igazságtól, miszerint nincs igazság, csupán a létért folytatott harc van, harc egy olyan létért, amiért nagyjából nem érdemes harcolni. Ilyenkor kell elgondolkodni azon, hogy mi a jó fenéért van az emberben ennyiféle plusz, ennyiféle érzék, alkotókészség, ha tulajdonképpen nincs is szüksége rá. Ebből a paradoxonból táplálkoznak a művészetek, a sport és ebből kel életre a globális szórakoztatóipar. Az ember túl okos bizonyos szempontból és emiatt túl kevés energiát, időt fordít a többség a túlélésre, sőt a túlélésen túli, a fentiekből fakadó igények kielégítésének kényszere sem elegendő ahhoz, hogy a többség napjait kitöltse.

Nem a gondolkodó, hanem az unatkozó ember alakítja a világot, miatta készülnek az újabb és újabb kütyük, tv-k, zenedobozok, filmek, vetélkedők stb. Ezek a szórakozást segítő dolgok mérhetetlenül jelentős részt vesznek ki a föld ásvány- és energiakészleteiből, nem néztem utána pontosan, de lehet többet, mint az élelmiszer-termelés. Szórakozunk, tehát vagyunk, ez a képlet, és bizony ősi képlet ez. Mondhatnánk unalmunkban tesszük tönkre a Földet, egészen addig, amíg végül az ilyen kis kertek, mint az enyém is luxussá válnak, olyan hellyé- mely - ha pillanatokra is, de - elhiteti velünk, hogy van még remény, pedig, ha jól meggondoljuk, reményünk arra, hogy filozófiailag tömegesen emberhez méltó életet éljünk, soha nem volt tízezer éve se, és most sincs.
vízesés
Persze, nem mondom, hogy ez baj, a világ olyan, amilyen. A mi világunk pedig ilyen, a kőkorszaki ösztönök vezérelte ember bekapcsolja a tabletjét, és mondjuk elolvassa ezt, aztán vagy lájkolja, vagy lehülyézi magában a szerzőt, esetleg kommentben is elmondja a véleményét, hogy egyetért vagy nem ért egyet, aztán legurít egy sört vagy elkortyol egy teát, és utánanéz, van-e valami jó műsor a tv-ben. Minden amit tesz a génjeiben kódoltan, pusztítja a jövőt, miközben néha fohászkodik a reményhez, ami - mint tudjuk - soha nem volt.

Jó volt itt, a tó partján utoljára ebben az évben blogot írni arról, hogy nincs mit írni, illetve van, ha úgy akarjuk, de értelme nem több, mint nem írni. Ennyi most innen, ebben az évben utoljára.

2015. december 1., kedd

Hová forduljon az ember?

(A kérdés újragondolva)

„Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?”
József Attila: Hová forduljon az ember?
Januárban már megjelent egy írásom ezzel a címmel és lám, egy szűk év után ismét itt vagyok. Itt vagyok, és újra ezt kérdezem, mert a kérdés jogos és állandó. Az átlagembernek nincs hova fordulni és néha a nem átlagnak sincs. Mert aki segíthetne, az nem akar, aki meg akarna, az általában nem tud.
Marno Hedvig festménye

Vigasztalást, azt éppen kaphat a szerencsétlen, baráttól, családtól, vallástól, ezoterikus gurutól. Attól azonban még marad a probléma, a magas törlesztőrészlet, a lefoglalt autó vagy bármi más, ami napi létét veszélyezteti.
Hová fordulhat hát az ember, ha úgy érzi, a segíts magadon, az Isten is megsegít elve sem működik, és nem látszik más, csak egy sötét alagút, melynek a végén nem a fény vár, hanem egy hatalmas megmászhatatlan sziklafal.
Ha most leülünk és elkezdjük az emberiség bölcseinek tanácsait számba venni, az időnk szépen eltelik, de nem biztos, hogy lesz egy tanács is a könyvek mélyén, akár egyetlen egy is, ami adott helyzetben jó nekünk. Mert mit tudhat mai kínjainkról Buddha, mit tudhat Jézus, Mohamed, Lao-Ce, Lin-Csi és a többi bölcs? Semmit és persze mindent, mert a világ, benne az ember sokat változott, ám alapjában mégis minden ugyanolyan.
Ha a hajnal úgy ront rá napról napra, mint dühödt zsarnok, ki nyugalmát széttépni kész, annak nincs hova fordulni és nem is kell, a világ sem változik s a nézőpontja sem, ebben kell megnyugodni.
Marno Hedvig festménye
Ha az ember nem elégedetlen, bár nem elégedett, ha a hajnal úgy ront rá napról napra, mint dühödt zsarnok, ki nyugalmát széttépni kész, annak nincs hova fordulni és nem is kell, a világ sem változik s a nézőpontja sem, ebben kell megnyugodni. Aztán elkezdeni kibontani a szépet a semmiből, a csúfból, a lehetetlenből. Mert a szép mindenütt ott lakik, csak nyitott szemmel kell járni, befogadó módon élni, és figyelni, figyelni minden pillanatban nagyon.

Miként a fent idézett költő is tette, nehéz sorsából, gyönyörű sorokat préselt ki az idő. Figyeljünk rá is és a többiekre, akik a tévelygőknek áldozták életük, akik megtették helyettünk, hogy szépnek látták, vagy inkább így pontosabb: szépen látták a csúfat is, és törődtek vele, hogy ez a látásmód megmaradjon.
Mi legalább annyiban szerencsések vagyunk, hogy örököltünk egy csodás nyelvet, egy páratlan eszközkészletet, melynek segítségével másként láthatjuk a világot, melyen olyan zsenik szólnak hozzánk, akiket csak mi érthetünk igazán, mert nincs, aki más nyelvre teljes értékűen lefordítsa őket.
Hová forduljon hát az ember? A legjobb, ha a könyvespolc felé fordul, s kedve, baja szerint választ valamit. A gondokat persze az sem oldja meg, és vigaszt sem mindig ad, de a sorok közül biztosan kivirít a bizonyosság, ha másért nem, ezért biztosan érdemes volt ide megszületnünk.

2015. november 23., hétfő

Ha volna kedvem


bohóc
Csak ülnék itten, s láblóbálnék, de nincs szerencsém, mostanság még a földig leér, mert szék van még csak én alattam, s nem ködbe vesző szakadék. Persze attól, hogy nincsen kedvem, írhatnék bármit, bármiről. Lehetne jó is az az írás, de nem esne jól, mert nincs miért és nincs miről és nincs minek írni. Így csupán várom álmosan, hogy valaki jön és én helyettem megírja azt, ami van. Vagy valami mást, az is mindegy lenne.

Ha volna kedvem, lehetnék szép is, és okos, kedves, de mondd, mit ér. A halak a tóban úgyis tudják, jó és rossz kedvem megvehető, s azt is, mennyiért.
Ha volna kedvem, megoldhatnék ezt, azt, tehetnék úgy, mint aki ért, bármihez vagy bármi máshoz. Búcsút inthetnék a felmelegedésnek, a betegségeknek, búnak, bűnnek, ha egy kicsi kedvem volna, az ilyen kedv bizony sokat ér.
Ha kedvem volna, megtehetném azt is egy vicces hajnalon, hogy a napot a holddal felcserélem, s megérném magam a pénzemért.
Búcsút inthetnék a felmelegedésnek, a betegségeknek, búnak, bűnnek, ha egy kicsi kedvem volna, az ilyen kedv bizony sokat ér.
Ha volna kedvem, egy unalmas estén jó blogot írnék, de sehol nincs e kedv, s ha lesz, majd  ellenállok, nem írok semmit, mert jelenleg nincs még minek.
Láthatjátok, bárki lehetnék, bármit megtehetnék, ha kedvem volna, csak azt kedvet, nincs honnan vennem, így maradok a csendes semminél.

2015. november 17., kedd

1984


csuklya
Egy ember valahol egy orosz repülőtéren várja, hogy megtörténjen a csoda. Ám a csoda néha sokáig, olykor örökké várat magára. Nagyon jól tudja ezt egy másik Londonban, egy dél-amerikai ország nagykövetségén rostokoló ember, aki hasonló cipőben jár.

Mindketten lerántottak egy leplet onnan, ahonnan nem kellett volna, s bár nem derült ki sokkal több, mint amit sejtettünk, miszerint a király meztelen, ám arra nem gondoltunk, hogy tetőtől talpig gyantáztat a szentem, és rejtjeleket tetováltat a micsodájára.
Nos, így állunk most, és csak sajnáljuk ezt a két embert, akik számára megállt az idő. Bár vannak, de még sincsenek, sorsuk nem példa, nem hősi jelkép, csupán figyelmeztetés.
A király meztelen, ám arra nem gondoltunk, hogy tetőtől talpig gyantáztat a szentem, és rejtjeleket tetováltat a micsodájára.
Mit tanulhatunk tőlük? Nem sokat, csupán annyit: vannak, akik bármit tudhatnak rólunk. Ez sokakat zavarhat, ám ha az ember nem politikus, vagy éppen milliárdos, akkor igazából nem sokat kezdhetnek vele. Tudják, hogy van bankszámlája, és hogy fizetésnapon rohan, hogy levegye róla az összes pénzt, nehogy levonjanak valamit, amire nem  számított. És akkor mi van.
ágyú
Az ember kíváncsi lény. Vannak elméletek, melyek szerint a nyelvek kialakulását nem a vadászat, vagy más gazdasági tevékenység, hanem a pletyka generálta. A kíváncsiság mellyel szinte minden emberi közösség a saját tagjaira tekint, most globálisan is megtestesül.

Szóból lettünk, s szóvá leszünk. Vagyis vala az ige, mi testté lőn, s a test igéket mond. A kör bezárult. Nem történt más, mint valódi természetünk immár megtalálva új, modern eszközeit teszi, amit tennie kell, begyűjti az információkat, s ha majd kell, él velük, s gyanítom, akkor is él majd velük egy idő után, ha nem kell.
madár
Mert valljuk be, a nagytestvér mi magunk vagyunk, valóságos és kitalált személyek életét figyeljük a képernyőket bámulva, mintha nem lenne mindegy, mi történik velük, elválik e x műsorvezetőnő y énekestől, vagy hogy éppen ki ölte meg a milliomos villa kertészét.

Igazából engem nem érdekel, ki mit tud vagy vél tudni rólam. Ezeket a sorokat is a google-ban írom, és bizonyosan, miközben pötyögöm, valahol egy igen okos szoftver megpróbálja kitalálni, miért teszem, aztán meg azt, mit lehet eladni nekem. A szoftver bizonyára szomorú kicsit, mert a gépemen linux operációs rendszer fut.
Most erősen gondolkodom azon, hogy leírjam-e a bomba, és a tőzsde szavakat, mert lehet, megerősítik a londoni tőzsde védelmét.
Azért szomorú, mert ebből tudja, bizonyos dolgokra nem vagyok vevő. Ám mivel annyira talán még nem fejlett, ide írom neki, hogy én képes vagyok bemenni bármilyen nagy hipermarketbe egy liter tejért, és arra is képes vagyok, hogy csak azzal az egy literrel jöjjek ki belőle. Még akkor is, ha tele van az üzlet fél áron kínált márkás árukkal.
barack
Most erősen gondolkodom azon, hogy leírjam-e a bomba, és a tőzsde szavakat, mert lehet, megerősítik a londoni tőzsde védelmét. Főleg, ha megtudják, hogy nagy mennyiségben vásároltam salétromot, szénport és ként.

Na, de nem viccelődöm, inkább megyek, eszem egy barackot. Nyugi, kajszit és nem obamát.

2015. november 9., hétfő

Ami elromolhat, az el is romlik


képlet
Bizony előfordul, nem is olyan ritkán, hogy hiába tervezünk meg valamit gondosan, végül egy váratlan dolog közbejön. Ilyenkor gyakran nem értjük, mi történt és magunkat, vagy valaki mást hibáztatunk, pedig igazából nincs rá okunk. A világ pont attól érdekes, hogy soha nem tudhatjuk száz százalékra, mi fog történni. Vannak bombabiztos valószínűségek, de ott is lehet valami másként.

Amennyiben ez nem így lenne, akkor a világ csupán matematikai képletekkel leírható folyamat volna, s benne minden, ha nem is egyszerűen, de kiszámítható módon létezne. Ám az, hogy a mikrovilágban immár bizonyítottan nem minden történés jósolható meg pontosan, az, hogy egy részecske helyének csak valószínűsége van, mely közelíthető ugyan, de pontosan nem értelmezhető, az én olvasatomban akár Isten létezésének is bizonyítéka lehet. Igen, ebben Einstein tévedett, nincsenek rejtett paraméterek, és Isten bizony kockázik.
Miként azt Mallarmé zseniális költeményében mondja, egy kockadobás soha nem törli el a véletlent. Bizony, Isten kockázik és bár mindenható, sokszor csak próbálkozik, a végtelen neki sem adja meg magát egykönnyen.
Kockázunk folyamatosan, fejünk egy nagy játékterem, s a véletlen mint örök esély ott lebeg a közeli és a távoli jövőben, nem menekülhetünk.
Mallarmé költő volt s már a tizenkilencedik században megsejtett valamit abból, amit a huszadik századi fizika oly szenvedélyesen kutatott. Ő ösztönösen tudta, amit a tudósok kísérletekkel és számításokkal próbáltak cáfolni, vagy bizonyítani: Minden gondolat kockadobás.
kocka
Igazából ezt akkor érthetjük meg, ha megpróbáljuk kitalálni, mit fogunk gondolni a következő pillanatban. Nem tudjuk, a gondolatok valahonnan előbukkannak, és aztán átadják helyüket a következőnek.

Kockázunk folyamatosan, fejünk egy nagy játékterem, s a véletlen mint örök esély ott lebeg a közeli és a távoli jövőben, nem menekülhetünk. Nem véletlen, hogy a meditációs technikák éppen, mint Einstein gondolta, a véletlent próbálják kiszűrni. Lényegük, hogy egy síkúvá, egy hegyűvé tegyék a gondolatokat, így véve elejét a kockázásnak.
Ám a valódi kérdésre, hogy honnan jönnek és hova mennek azok a bizonyos gondolatok, nincs válaszuk, a világ működése nem írható le, csak közelíthető, az elméletek és a kísérletek elvesznek két kvantumugrás között. Minden pillanat egy új kezdet, s egy új vég is egyben, életünk egy kockadobás, kezdet és vég minden pillanatban.